Ilárion sáros köpenyét a földön húzta. A sárvörösből jobbára csak a sár látszott már. Godiva töprengve követte. Már a puskát sem szegezte a kasztrált fiúra, inkább a vállán vitte. Nem úgy, mint a katonák, és nem is úgy, mint egy kalózlány, hanem inkább, mint ahogy egy letűnt kor messiása cipelte a keresztfát. Megfakult táblaképek groteszk Krisztusaként vánszorgott, vállát iszonyúan nyomta a fegyver.

Lassú vándorlépteik magányban nem az Édenen át vezettek, hanem Láncvilág mocsaras poklán keresztül. Mintha a lépteik ütemére járna a nap is, lassan mászott le az égről. De az éjszaka csak eljött. Tiaran hajóját nem találták meg, és enni sem mertek. Ilárion megpróbált letépni egy ehetőnek tűnő gyümölcsöt, de Godiva egy állatias morgással meggyőzte, hogy ne tegye.

Ahogy a holdak első árnyai a mocsárra vetültek, az addig mozdulatlanul fekvő vöröses hüllők is felébredtek. Nem gonoszak voltak, csak éhesek., akárcsak Ilárion és Godiva. A különbség csak az volt, hogy a hüllők vadászni készültek, Ilárion és Godiva pedig meghalni. Csak ültek egymással szemben, és vártak. Ilárion a sötét vízre meredt, míg Godiva az eget fürkészte. Lila szemei lassan hozzászoktak Láncvilág éjszakájához. Azon az éjszakán három hold látszott a csillagtalan égen. Godivának a kis vöröses hold tetszett leginkább. A két nagyobb, világos színű valahogy olyan közönséges volt. Egy apró vörös petty az éjszakai égen azonban fölöttébb különös és valahogy gyönyörű volt.

Mintha Láncvilág a testén tátongó bűzös fekélyt vakarná, nagytestű emlősök vágtattak végig a mocsáron, mély csapást vágva bele. Godiva feltápászkodott és célzásra emelte a puskáját. Az állatok vagy harmincméternyire robogtak el mellettük. A fegyver hangja még a csorda robaját is elnyomta. Ez még vadabb rohanásba kergette a szerencsétlen állatokat. Godiva biztos volt benne, hogy elejtett egyet. Amint eltávolodott a csorda közelebb ment, hogy megkeresse a tetemet és végre jóllakhassanak. Noha nem volt semmilyen elképzelése arról, hogyan lesz ebből élelem, mégiscsak sejtette, hogy csupán pár egyszerű mozdulattal illatos pizzát varázsolhat a tetemből. Nem afféle szintetikus vackot, mint amit a bányavilágok kocsmáiban adnak, hanem olyat, ami a humik hajóinak a hűtőtárolóiban van. Sonkával, meg ananásszal és semmiképpen sem emberi trágyán növesztett bányafűvel.

Ilárion szótlanul szédelgett a lilahajú lány mögött. A széttépett sárban egy hatalmas állat feküdt. Sokkal nagyobb volt, mint bármelyik kutya, amit látott. Mást meg nemigen látott a fiú a bányavilágon, ahol eddig élt. Persze tudta, hogy a hús, amit megettek nem csak patkányokból és kutyákból származik, hanem vannak húsfarmok is. A húsfarmokat azonban jobban őrizték, mint a feláldozásra váró szüzeket. Ez logikus is volt, hiszen a bányászok alig öt százaléka kóstolta az emberhúst, de jó kétharmaduk fogyasztott már életében valamilyen állati eredetű húst.

– Készíts belőle pizzát! – parancsolta Godiva, és hogy nyomatékot adjon a szavainak a puskacsővel a fiú irányába intett. Persze a „pizzahús” elejtéséhez felhasználta az utolsó golyót is, de ezt Ilárion nem volt ahonnan tudja. Godiva roppant büszke volt arra, hogy üres tárral is képes megfélemlíteni az embereket. Azt olvasta, hogy ez a legfontosabb erénye egy újságírónak. Elképzelte magát, mint újságíró… Noha senki sem beszélt róla, mindenki tudta, hogy az újságírók a legjobb harcosok a világon. Egyszer, egy bányavilág kocsmájában látta, amint tíz katona megijed egyetlen fegyvertelen újságírótól.

Godiva gondolatai összevissza csapongtak, de szinte már érezte a pizza illatát is, de amit Ilárion csinált, azt valahogy nem tudta pizza készítésként felfogni. A fiú ugyanis a tetem mellett térdelt és fogaival tépte a húst. Olyan volt, mint amikor a patkányok széttépnek egy kutyát egy sikátor mélyén. Ilárion sosem hallotta a pizza szót, és nem is törődött a lánnyal, csak a gyomrát mardosó éhségre gondolt. A kalózlány egy utolsó kísérletet tett:

– Tudsz pizzát készíteni? – mikor nem kapott választ ő is odatérdelt a fiú mellé és marcangolni kezdte a tetemet. Átkozta magát egy pillanatig, amiért nem hozta magával a kését, de aztán belemerült a húsevés élvezetébe. A meleg vér végigfolyt az állán és átáztatta a fakózöld ingét. Amint egy kissé csillapította az éhségét és szomjúságát levetette az inget. Nem akarta tönkretenni, mégiscsak a kedvenc kalózinge volt. Egy igazi kalóztól lopta.

Ilárion egy pillanatra abbahagyta az evést, amint meglátta a lány csupasz melleit. Hófehérek voltak, apró sötétbarna bimbókkal. Az állat vére végigfolyt rajtuk. Beleborzongott a látványba, és önkéntelenül bő nadrágjába tévedt a keze. Az ujjai közé kapta a fonnyadt herezacskóját, majd mintegy válaszul az élet hiábavalóságára fájdalmasan felüvöltött.

Ez a Láncvilág legújabb fejezete. Éppen ezért távolról sincs kész. A szöveg folyton átalakul, jó vagy rossz irányba fejlődik. Ehhez a szinte organikus folyamathoz te is hozzájárulhatsz, ha leírod észrevételeid, aggályaid, kritikád, korrektúrád, egyáltalán bármilyen javaslatod. Erre való az Ezékiel könyvének fóruma.

Blogregény Hírlevél | Értesít a regény új fejezeteiről.

Név: E-mail:
Új weboldalt szeretnél? Ajánljuk az Elistaria weboldal készítés projektet. Ez nem sci-fi, tényleg jövőbe mutató technológia!