Godiva a puskájára támaszkodva öklendezett. Ivott a mocsár vörös vizéből, és a Láncvilág láthatatlan karmai a gyomrába mélyedtek. Nem törődött foglyaival, persze azoknak sem volt hová menni. Ilárion és Klétusz az Oxaméter roncsa mellett fetrengtek szótlanul. Nehéz lett volna megmondani, hogy mióta gubbasztottak itt, jobbára ártalmatlan gondolataikba burkolózva. A kábítószerek édes füstje rég felhígult a mocsár dögletes bűzében. Ilárion agyának rejtett zugaiból néha elővillantak a rózsaszín falloszok, amint vad táncot lejtettek a mocsár nagy levelű növényzetén. Néha, mint most is a fitymákról lógó ezüst csengettyűk hangja beleveszett Godiva felcsattanó káromkodásaiba:

– Hogy az Isten, húzná… – kezdett volna bele a kalózlány a szokásos óránkénti káromkodássorozatába, de Ilárion úgy gondolta, most az egyszer közbeszól. Mintegy bosszúból, amiért Godiva hangja elűzte a rózsaszín húsdarabokon fityegő ezüst csengőket:

– Nem létezik Isten a valóságban. – mondta a fiú. Szinte várta, hogy a lány káromkodással válaszol, de az beletörődően csak ennyit mondott:

– Elég baj az a valóságnak. – Godiva ezután elfordult. Ilárion még látni vélte az első könnycseppet a lány lilás árnyalatú szemeiben.

Ahogy elfordította fejét a kalózlány, a szeme sarkából egy alakot vett észre a mocsár ködéből kibontakozni. Ormótlannak ható puskáját az idegen felé fordította, és megpróbált fenyegetően kinézni. Ez viszonylag nehéz volt, hiszen sáros lila hajával és szakadt ruháival inkább egy elkóborolt kislánynak látszott, mint kalóznak. Amint az alak közelebb ért ráordított:

– Állj, vagy ebben a mocsárban döglesz meg!

A férfi barnásvörös hosszú ujjú inget és ugyanilyen színű, bőszárú nadrágot hordott. Úgy tűnt, hogy mezítláb sétál a mocsárban. Mintha a lábát vastag rétegben borította volna a mocsár vöröses iszapja. Látszólag nem rémítette meg sem a fegyver, sem a kiáltás. Rezzenéstelen arccal haladt a lány felé. A puska eldördült. Az első lövésnél Godiva magasan a sárpettyes kopasz fej fölé célzott. Ennek már több hatása volt, hiszen a férfi megállt, és megszólalt:

– Ti-ar-an va-gyok… – kezdett rá hihetetlen lassúsággal az első ember, akivel a Láncvilágon találkoztak. – Szolgálatodra. Alázatosan bocsánatodért esedezem, amennyiben megijesztettelek. Kérlek ne célozz rám, te is tudod, hogy nem árthatsz nekem. – Godiva kezdte megszokni, hogy a férfi nagyon lassan és kimérten beszél. Noha a szavakat furcsán ejtette, mégis nagyjából megértette őt. Tiarant elmebetegnek gondolta, de azért kíváncsi volt rá:

– Miért nem? Mit tudhatsz te, ami megvéd a golyótól? Valami harcművészet, vagy mi?

– Nem harcművészet az, úrnőm, de sokkal jobb. Ismerem a kiutat a mocsárból. Amennyiben nem áll szándékodban itt maradni, amíg Tászlámból ideérnek a Fenevad katonái, bátorkodom felajánlani, hogy elkísérlek Ezékiel erődjébe.

– Úrnő volt az anyád, amikor egy szelet kenyérért árulta magát! – Godivát még soha senki nem hívta úrnőnek. Más körülmények között örült volna a megszólításnak, de egy mezítlábas bolond szájából valahogy még az árvíztűrő tükörfúrógép se hangzott volna jól, pedig az igazán jó szó.

– Ahogy parancsolod. De szabad megjegyeznem, hogy talán indulnunk kellene, vagy hamarosan meglátjuk a Fenevad zöld zászlaját.

–Nem tudom az ki, de legyen. De azokat ott is visszük. Mostanra már teljesen meg vannak pszichológiai hadviselve. – Godiva a puskával Klétusz és Ilárion felé mutatott, és boldog volt, hogy kimondhatta az egyik kedvenc szavát. Elkönyvelte magában, hogy bizony megérte annyit olvasni.

Valahogy Godivának nem akarózott sokáig ott maradni, meg aztán rosszul volt és a gyomra is rettentően fájt. Tiaran elmondta, hogy hosszú út vár rájuk. A kopasz láncvilági haladt elől, utána Klétusz és Ilárion. Godiva zárta a sort, fegyverét lóbálva. A kasztrált fiú érdeklődve figyelte Tiaran lábán a különös cipőt, ami második vöröses bőrként feszült a férfi talpára és lábujjaira. Öt ujja volt, mintha egy lábra való kesztyű lenne, ugyanakkor valami vízhatlan anyagból készült. A fiú nagyon hálás lett volna egy hasonló cipőért, hiszen neki minden ruhadarabja vizes volt. Cipője locsogott a sártól, és a vörös rongy a vállán, mintha kétszer olyan nehéz lett volna. A szótlan csapat alig vonszolta magát a mocsáron keresztül. Nem volt itt helye se szónak, se imának.

Szinte észre sem vették, hogy besötétedett, de az új erőt adott nekik, hogy már látszott a távolban egy település. Néhány, fából és különböző levelekből összehányt építményt láttak, amit Tiaran nagy jóindulattal falunak nevezett. Mielőtt azonban odaértek volna, néhány rendezetlenül felállított vastag karó mellett haladtak el. A legtöbb cölöp üresen, céltalanul meredt az ég felé, mint valami sáros középső ujj. Azonban a közelben néhány karón emberi csontváz száradt. A legközelebbin még volt pár húscafat, amit a dögevő madarak talán rosszabb napokra tartogattak. Ilárion és Klétusz most sem szólalt meg, de Godivát furdalta a kíváncsiság:

– Ilyen erre a vendégszeretet?

– Á dehogy úrnőm, igen sajnálom, hogy ezt kellett látnod. A kisebb bűnökért, mint erőszak vagy gyilkosság általában csak akasztás jár. Ezek itt kínhalált érdemeltek. – majd Tiaran sietve hozzátette: – Ezékiel törvénye szerint. Vagy eretnekek vagy költők lehetnek. – széles mosolyával nehéz lett volna vitába szállni.

– Költők? Akik a szerelmes verseket írják? – Godiva arra is büszke volt, hogy olvasott már legalább három szerelmes verset, bár az egyikben nem volt teljesen biztos, mert valami hülye hollóról szólt.

– Elnézésedet kérem, de nem illendő erről beszélni. Nem tudom, mi az a vers, de gondolom az, amikor férfiak férfiakkal hálnak, vagy nők nőkkel, vagy még ennél nagyobb gyalázatosság. Mert az tudott, hogy a költők ilyen fertelmes dolgokat szoktak csinálni.

Új weboldalt szeretnél? Ajánljuk az Elistaria weboldal készítés projektet. Ez nem sci-fi, tényleg jövőbe mutató technológia!